Hali! :)

Sziasztok! Tudom azt mondtam, hogy szünet alatt van a blog, ami így is marad! Ezzel kapcsolatosan még mindig nem tudok pontos dátumot mondani. Na de ezt a történetet kötelességemnek éreztem megírni! Utólag is Nagyon, Nagyon Boldog Születésnapot Tímea Bartók! Remélem tetszeni fog neked, ugyanis rólad szól! Lehet, hogy ennek a sztorinak lesz, majd második része, mert ebből kihagytam dolgokat, mert nem volt időm megírni…  A díjat utólag is köszönöm még egyszer! <3 puszi! <3 J xxLulu

Dream became reality

Álmosan rúgtam le magamról a takarót. Hunyorítva tekintettem végig a sötét szobán, melyet egy-két helyen világított meg a sötétítőn átszűrődő napsugarak. Odacsoszogtam az ablakhoz és egy gyors mozdulattal elhúztam a  függönyt.. s az eddig sötétbe burkolózó szobát átjárta a napfény. Hirtelen csapott meg a világosság. Percekig csak álltam az ablak előtt, s hagytam, hogy a D-vitamint beszívják a pórusaim, jól eső érzés futott végig testemen. Nagyokat lélegeztem, majd megfordultam, hogy a fürdőbe menjek, de rögvest megtorpantam, mikor az immár világos szoba látványa elém tárult. Dobozok egymás hegyén-hátán. Hát tényleg megtörténik! Tényleg itt hagyom Budapestet, s Londonba költözök! Itt hagyom a múlt fájdalmát, a munkámat, a barátaimat, a családomat! Az életemet hagyom itt!

*****

Alig 4 órája még Budapest utcáin csámborogtam, (kivéve a két órás utat) most pedig itt vagyok a világ egyik leggyönyörűbb városában! Bőröndömmel együtt léptem ki a terminál kapuján, s taxi után kezdtem kutatni. Rögtön kiszúrtam egyet, de mire odaértem, már le is csapták a kezemről. Lábujjhegyre pipiskedtem, hogy keressek egy másik fekete kocsit. Nem is kell sokat nyújtózkodnom, máris meg van az autó. Elindultam, s már nyitottam volna ki az ajtót, mikor egy erős váll csapódott nekem, ezzel elvesztve egyensúlyom, s a földön termettem. Az illető pedig mit csinált? Na mit? Lenyúlta a taxim!

- Eddig jól indul! – mormogtam orrom alatt, de az irónia kivehető volt így is szavaimból.

Felálltam, leporoltam a nadrágom, s folytattam utam, mintha semmi sem történt volna. Feladtam a maradék hitemet is, hogy itt valaha is fogni fogok egy taxit, így utamra indultam gyalog. S hirtelen a semmiből felbukkant egy taxi. Legyintettem, úgy is le nyúlja valaki még előttem! S mintha meg akarnák cáfolni a gondolatom, a taxiba senki nem szállt be, csak simán elsétáltak mellette. Fél szemmel odasandítgattam, hátha elment- e már, de nem. Mintha engem várna. Szaporábban kezdtem lépkedni. Néztem a lábam, nehogy orra bukjak a saját lábamba, mert lépes vagyok rá! S ekkor nekiütköztem valami keménynek, ám mégis puha dolognak. Megbillentem, s elterültem a hideg betonon. Gratulálok Timi, 10 perc alatt másodszorra! A fejem erősen koppant a kövön, sajgott a fájó pont. Az illető, aki fellökött, felém hajolt. Azonban semmit nem vettem ki arcából, mert baseball sapka volt fején, azon is egy kapucni, szemei előtt egy napszemüveg. S ha ez nem lenne elég, a látásom elkezdett homályosulni, majd sötétség borult mindenre.

*****

Gőzöm sincs mennyi ideig voltam kiütve, de az biztos, hogy nem sokáig, ugyanis még világos van. Fáradtan nyitottam ki szemeim, nagyokat pislogtam, látásom tisztult. Felültem az ágyon, amelyen eddig feküdtem. Körbepillantottam a szobán, amelyről kicsivel később megbizonyosodtam, hogy egy kórterem. S csak most vettem észre a körülöttem sürgő-forgó nővért. Kiszáradt szám szólásra nyitottam, de ő megelőzött.

- Jó reggelt Kisasszony! – mosolygott. Ilyen kedvesen még soha senki nem mosolygott rám. Annyi szeretetet áraszt a lénye, hogy az hihetetlen.

- Öhm. Jó reggelt? – viszonoztam mosolyát. Próbáltam összeszedni az emlékeim, sikerült is egészen, addig, amíg a titokzatos személy fellökött. – Mi történt? – tértem rögtön a lényegre.

- Beverte a fejét, kedves! – fordult felém, arcán még mindig ott az ezer wattos mosoly. Hogy képes ilyen boldog lenni? Egy kórházban. Itt általában az emberek sírnak, mert elveszítenek egy fontos személyt számukra. Mennyire cserélnék vele, én is mosolyogni akarok a nap minden percében! – Egy úr hozta be Önt! Mondta is, hogy mondjam meg Önnek, hogy nagyon sajnálja, ami történt, de nem tudott maradni!

- Aham. – válaszoltam, szemöldököm ráncba szaladt. Ki lehet? – esetleg megtudja mondani, hogy, hogy hívják? – tettem fel egy újabb kérdésem.

- Senkinek nem mondta meg! – rázta meg fejét, egy vállrándítás mellett. – Fizetett is érte egy „kis” összeget! – emelte ujjait a levegőbe, s macskakörmöket rajzolt a kis szónál.

- Nem mondott semmit? És nem emlékszik esetleg, hogy, hogy nézett ki? – faggattam a nővérkét, aki csak simán megrázta a fejét.

Kezeim ernyedtem pihentek öleimben, s hosszasan töprengtem. Ki lehet ez a személy?  S miért nem akarja, hogy tudják ki ő? S miért öltözött be így nyáron? S vajon látom még őt valaha is? Ezek a kérdések cikáztak fürgén fejemben, de megszakította az ajtó nyitódása.

- Hogy van a  betegünk? – lépett be egy fehérköpenyes férfi, feltehetőleg az orvos, a  harmincas évei végén járhat. Csak most vettem észre a kezében lévő hatalmas ajándékkosarat.

- Jól! – zártam le a témát ennyivel. Közelebb lépkedett hozzám, a kosarat letette mellém, majd ujjait a pulzusomra rakta. – Ez az enyém? – mutattam a vizsgálat végén a kosár felé.

- El is felejtettem! – mondta az orvos, majd átadta nekem a hatalmas ajándékot. – Az úr küldi, aki fellökte Önt.

- Milyen kedves. – tettem fel előbbi kijelentésemet, inkább magamnak. Oké, talán még sem olyan szörnyű London. Budapesten nem hinném, hogy lenne ilyen figyelmes ember. Nem is ismer, de egy ekkora ajándék csomagot küldött. Még mielőtt belenyúlhattam volna a csomagba, az orvos visszafordult, s így szólt:

- Nyugodtan haza mehet! Semmi probléma nincs! – majd kilépett az ajtón.

Újabb pillantást vetettem a díszelgő csomag felé, majd nézegetni kezdtem. Mindenféle jó dolog van benne, s ekkor a szemem megakadt egy kis fehér borítékon. Elkezdtem tanulmányozni, semmi feladó, semmi nincs rajta. A kíváncsiságom ekkor már az egekbe szökött. Kinyitottam a kis borítékot, amelyben szintén egy kis, fehér levél van. Szétnyitottam, s olvasni kezdtem.

„Kedves Timi!

Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled! Remélem nem lett semmi komolyabb bajod! Szerettem volna ott maradni és személyesen beszélni veled, de nem tudtam tovább maradni… Azért bízok benne, hogy még látlak! Szívesen megismernélek! J

Z.M.”

Hm. Ez különös! Honnan tudja a nevem?! Biztos van valami értelmes magyarázat rá! Ah! Igen, meg van! Biztos megtudta az orvostól. De mégis miért ilyen kedves velem, hisz nem is ismer! És ki az a Z.M.? Egyetlen egy Z.M. monogramú embert sem ismerek! De miért is kellene ismernem, hisz Londonban egy emberen kívül senkit sem ismerek! Mindegy, nem érek rá ezzel foglalkozni, nem akarom az egész napomat egy kórházban tölteni! Felpattantam az ágyról, majd kiviharzottam a kórteremből, a cuccaimmal együtt. Aláírtam még pár papírt, s ismét London nyüzsgő utcáin találtam magam. Az utcán kóboroltam, s kerestem a megadott címet: Bakenstreet 221.

Hogy a csudába találjam én azt meg? S mintha varázsszó lett volna, oldalra pillantottam, s nagy táblával van kiírva a keresett utca neve. Mosolyogva lépkedtem a sorházak előtt, s megpillantottam úti célom. Fellépkedtem a lépcsőn, magam mögött felhúzva az ólom súlyú bőröndöt, majd kopogtatni kezdtem, nem vártam sokat, az ajtó rögvest kinyílt, s megpillantottam az egyik legfontosabb személyt az ajtóban. Tengerkék szemei, belefúródtak az én barna íriszeimbe. Egy kedves mosolyt küldött felém. Percekig szótlanul álltunk egymással szemben. Olyan régen láttam! És most itt van! Csak sokkal férfiasabb. Ahogy látom, ő is elveszett a látványomban, de gyorsan megrázta fejét, ezzel feleszmélve, s visszarángatva engem is a valóságba. 

- Na, gyere már ide! – ölelt magához hirtelen. Beszívtam bódító illatát, fejemet vállán pihentettem. Rettentően jó érzés volt a karjaiban lenni! Újra! Hirtelen szűnt meg a külvilág, s vele együtt minden más. Csak én és ő léteztünk. – Gyere, menjünk be!

Belépkedtem a házba. Meglepetésemre nem voltak szanaszét alsó nemük, se mosatlanok. Egészen tűrhető volt a rend. A lakás egyszerűen van berendezve, nincs túlzsúfolva, azonban modern. Benyitottam az egyik szobába, s rögvest megpillantottam a hangszereket. Két gitárt, s egy dobot, plusz 2 mikrofont.

- Öhm…Izé…Itt szoktunk gyakorolni! – vakarta meg tarkóját, amitől kisfiús lett.

- Annyira jó, hogy ennyi idő után sem hagytátok abba! – mosolyogtam, s a múlton gondolkoztam.

- Mi nem adtuk fel! – tette rögvest az első célzást felém.

- Ha jól emlékszek nem volt más választásom! – néztem rá bosszúsan.

- De! Velünk maradhattál volna! – bólogatott hevesen.

- Roni! Ezt, ugye most nem gondoltad komolyan?! – fortyogtam a dühtől. – Maradtam volna, azok után, amit tettél velem! – emeltem fel a hangerőm.

- Jó, nyugi! Ne kapj vérszemet! – rázta a fejét nevetve. – Nem vitázni jöttél ide!

- Hát nem! – ráztam meg a fejem, s éreztem, ahogy a düh párologni kezd testemből.

Visszasétáltunk a nappaliba, s meglepetten néztem az egyik fotóra a falon. Mi vagyunk rajta a srácokkal, mikor még nem volt semmi balhé köztünk.

- Megtartottad? – böktem a képre, de szememet az éppen mellém lépkedő Ronira vezettem.

- Miért te nem? – vigyorgott féloldalasan.

- Elégettem, mikor szétváltunk! – közöltem érzelemmentesen, s fájdalmasan meredtem magam elé.

- Sajnálom! – nyögte, fél perc hallgatás után, mire én felé fordultam, szemöldökömet összevontam, s éreztem, ahogy a könnyek marni kezdik a szemem.

- Tudod, mennyi ideje várok erre az egy szóra? – csuklott el a hangom. Kezével beletúrt hajamba, érintésétől libabőrös lettem, a levegő torkomon akadt, amit szakadozottan fújtam ki. Magához húzott, majd ajkait az enyémekre tapasztotta, s lágy, szenvedélyes csókban forrtunk össze. Az agyam tiltakozni akart, de nem ment. Minden porcikám kívánta őt! Egyik kezével térdhajlatomnál fogott meg, a másikkal a hátamnál, s bevitt mennyasszony pózban a hálóba. Lerakott az ágyra, majd felém mászott. Kezei bejárták testemet, csókunkat egy pillanatra sem szakítva meg. Nem, ennek most nem szabad megtörténnie! Vele nem! Mi van ha a múlt újra ismétli magát, s megint beleesek a hibába. Hirtelen toltam el magamtól, szemébe néztem, könnyes szemekkel.

- Ne sírj! – mondta érzelemmentesen.

- Ezt nem szabad! – mondtam el-el haló hangon.

- Dehogynem! – arcán egy kaján vigyor jelent meg.

- Roni! – toltam el még messzebb magamtól. – Kérlek!

Lehelt egy csókot a számra, majd felállt, az ajtóhoz sétált, de még mielőtt kilépett volna, még egyszer visszafordult.

- Holnap elviszlek dolgozni! – mosolygott, mintha az előbb mi sem történt volna.

- Dolgozni? – kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mit takar nála a dolgozni szó.

- Ja. Mi leszünk az elő zenekar, a holnaputáni koncerten! – mondta büszkén, majd kilépett az ajtón.

Hátra dőltem az ágyon, s a plafont kezdtem kémlelni, mintha valami érdekes lenne rajta. Annyira szívesen lennék én is velük! Énekelhetnék újra a világ legjobb bandájával. Mindig is csak a garázsfázisban voltunk, de ők… Nekik sikerült feltörniük, s meghódítani az országot. Nélkülem! Az énekes karrieremnek akkor vetettem véget, mikor terhes lettem Ronitól.

Négy évvel ezelőtt alakult meg a Banda. Én voltam az énekes, Roni az egyik gitáros, a másik gitáros Chad, s végül a dobosunk Mike. Szinte rögtön összebarátkoztunk, de Ronival kicsivel több volt mint barátság. Úgy mond , barátság extrákkal. Mikor épp nem volt egyikünknek sem senkink, akkor is le kellett vezetni a feszültséget. Azonban egy nap, pontosabban egy éve, terhes lettem Ronitól. Ő persze hallani sem akart a gyerekről. Megalázott mindenki előtt, azt híresztelte, hogy egy vadidegen férfival feküdtem le, s ő ejtett teherbe. A gyereket elvetettem, nem tudtam volna felnevelni. Csúnyán kihasznált, s átvert. Persze a banda többi tagja tudta, hogy Roninak nincs igaza, de nem tehettek semmit. A zene volt az életük, s én nem kérhettem, hogy az esélyüket dobják fuccsba. Nekem fel kellett. Nem tudtam volna vele maradni egy légtérben.

Aztán most, mikor egy hete felkeresett, hogy hiányzok neki, s hogy beszélgethetnénk, minden haragomat lezártam egy palackba, de nem párolgott el. Hát ez a nagy történet! Így kerülök ide.

*****

Orromba beszökött a kávé isteni illata. Szemeimet kinyitottam egy hatalmas ásítás közepette. Roni ült az ágy szélén egy bögrével a kezében.

- Jó reggelt álomszuszék! – mosolygott.

- Jó reggelt.! – viszonoztam gesztusát, majd a bögre után nyúltam. Ahogy a forró ital végig folyt a torkomon, rögtön sokkal jobban éreztem magam. Kipattantam az ágyból, majd a fürdőbe mentem. Rendbe szedtem magam, tettem fel egy kis alap sminket, majd kicsoszogtam a konyhába. Ahogy egyre jobban közelítettem meg a helyet, ismerős hangok ütötték meg a fülem. Tátott szájjal léptem be a konyhába, szemeim ismét könnyekkel gyűlt teli.

- Hé, kislány! Tudjuk, hogy jól nézünk ki, de azért csukd be a szád! – röhögött Chad.

- Fiúk! – visítottam, majd a nyakukba omlottam. Egyszerre öleltem a két fiút. – Annyira hiányoztatok nekem!

- Te is nekünk húgi! – dörmögte a nyakamba Mike.

- Na jó, ha kész vagytok, akkor indulhatnánk? Paul már telefonált, hogy késésben vagyunk! – mondta, majd kinyitotta az ajtót.

Annyira az érzelmek hatása alá kerültem, hogy ügyet sem vetettem,  az imént felmerülő név hallatán.

- Én éhes vagyok! – nyafogtam. Roni behajtott egy gyorskajáldához, vettünk  enni, majd folytattuk utunkat. Fél óra múlva megérkeztünk, majd kiszálltam, s az állam a padlót súrolta. Hatalmas csarnok elé érkeztünk. Itt fognak a fiúk fellépni! Még jobban lennék velük! Beléptünk a nagy stadionba, melynek minden ajtaja árammal működött. Ki nyitottuk, miután megnyomtuk a csengőt, s az egy zúgással jelezte, hogy bemehetünk. Hosszú folyosókon lépkedtünk, majd oda értünk egy öltöző elé. Benyitott Roni, majd beléptek a skacok és végül én. Azt hittem ott helyben esek össze. A One Direction ült előttem. Mindannyian, Liam, Harry, Niall, Louis és… és Zayn sehol sincs. Na mindegy! Teljes élethű nagyságban itt vannak előttem. A fiúk pacsiztak egymással, majd elém léptek.

- Helló, én… - kezdte Laim, de én leintettem mosolyogva.

- Tudom kik vagytok! – mosolyogtam. – Én Timi vagyok!

Leültünk a kanapé szerű díványra, s beszélgetni kezdtünk. Először feszült volt a levegő, de öt perc múlva feloldódtunk.

- Megyek szétnézek egy kicsit. – mondtam, majd felálltam, s értelmetlenül bolyongtam a folyosókon. Végül kilyukadtam a színpadnál. Te jó ég! Hatalmas a színpad, de a nézőtér még annál is nagyobb. Milyen jó lenne, ha én is itt léphetnék fel a fiúkkal! A színpad közepére sétáltam. Lehunytam a szemem, s énekelni kezdtem a kedvenc dalom.

Do you remember summer’09

Wanna go back there every night

Just can’t lie it was the best time of my life

Lying ont he beach as the fire too loud

Oh my my they could never shut us down

I used to think that i was better alone

Why did i ever want to let you go

Under the moonlight as we stared at the sea

The words you whispered i will always believe

I want you to rock me, mmm, rock me…

Fantasztikus érzés ismét énekelni,  elfeledni minden gondod! Hagytam, hogy a zene beszippantson, s csak most tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott nekem az éneklés!

- Nagyon szép volt! – tapsolt valaki mögülem. Bátortalanul fordultam meg, s a lélegzetem megakadt. Zayn volt előttem. A mosoly az arcáról rögtön lefagyott, amint megfordultam, és nyitott szájjal nézett. Kicsit megijesztett. – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar találkozunk! - mosolygott, s közelebb léptünk.

- Tessék? – kérdeztem félénken. Hisz mégis csak Zayn Malik van előttem. Te jó isten, milyen helyes!

- Z.M. – mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. – Nem ismerős valahonnan?

Elég fura fejet vághattam, mert felnevetett arckifejezésem láttán. Z.M.  Hol olvastam…Szám elé kaptam a kezem.

- Te löktél fel! – mosolyogtam.

- Igen! – bólintott. – Legalább így személyesen is bocsánatot tudok kérni! Nagyon sajnálom!

- Ugyan, kutya bajom! – röhögtem.

- Gyönyörű hangod van! – rázta értetlenül a fejét. – Még soha senkit nem hallottam így énekelni! Főleg nem ezt a  dalt. Teljesen át adtad az érzéseid. 

- Köszönöm! – hajtottam le a fejem, mert éreztem, hogy paradicsomot megszégyenítő, pirosos árnyalatot vett fel. Zayn közelebb lépett, mutatóujját állam alá helyezte, s felemelte, hogy belenézhessen a szemembe.

- Aranyos vagy, mikor elpirulsz! – mosolygott azzal a szívdöglesztő, szexi mosolyával. Nem tudtam mit csinálni, csak még jobban vörösödött az arcom. Zayn erre hangosan felkuncogott, s én azt hittem a hang hallatán, hogy mindjárt bepisilek. Olyan…olyan… nem is tudom, mihez hasonlítani a hangját! Agyamba bekapcsoltak a vészjelzők, mikor végig simított alkaromon, majd megfogta a kezem, s magához húzott. Egy fejjel magasabb nálam, így lábujjhegyre pipiskedtem, hogy ne kelljen annyira felnéznem, de még így is túl magas. S csak imádkozni tudtam, hogy nehogy megcsókoljon, mert nem garantálom, hogy nem esek itt össze rögtön. S mintha gondolataimban olvasott volna, fejét a nyakamba fúrta, s megölelt. Ennyi! Megölelt! De már eme, kedves gesztus miatt is a szívem ki akart szakadni a mellkasomból, a pillangók a gyomromban pedig, már nem tudtak hova szárnyalni!

- Ti meg mit csináltok? – hallottunk meg hét döbbent hangot. Hirtelenjében váltunk szét, s meredtünk a két bandára, akik egy féloldalas, perverz mosollyal váltották a tekintetüket rajtam és Zaynen. Csak egy, egy szempár nézett dühtől fortyogva. Roni. Állkapcsa megfeszült, ökölbe szorította kezeit, de nem értem, hogy min húzta fel magát.

- Tudtátok, hogy Timinek van a  világ legszebb hangja! – terelt témát Zayn, amiért örökre hálás leszek.

- Tudjuk! Mi fedeztük fel! – válaszolta bunkón Roni, egy vállrándítással megspékelve.

Megdöbbenve pillantottam rá, de ő csak mellém sétált, kezét a derekamra helyezte, s magához vont.

- Mi az, hogy ti fedeztetek fel? – akadtam ki, s hangom a kelleténél magasabban csengett.

- Cica, tudod, hogy értem! – kacsintott felém Roni. A dühöm a felszínre tört, ellöktem a tenyerét a derekamról, s kiguvadt szemekkel néztem rá, mintha egy szörny lenne. Mégis mi a baja?!

- Nem, nem tudom, hogy érted, szóval fel kell, hogy világosíts! – förmedtem rá. Mindenki minket figyelt, nem mertem Zaynre nézni, féltem, hogy valami olyat látok, majd a szemében, amit nem akarok!

- Hát, a mi bandánkban énekeltél, szóval mi fedeztünk fel! – rázta értetlenül a fejét.

- A ti bandátok?! – ordítottam rá! – Hogy te mekkora…mekkora…ahw! – nem jutott semmi az eszembe, amivel visszavághattam volna!

- Csak nem elvitte a cica a nyelved! – vigyorgott kajánul Roni.

- Fogd be! – dühöngtem. S ekkor hirtelen elment a világítás. Minden sötétbe borult. Utálom a sötétet! Megdermedve álltam, nem mertem megmozdulni.

- Mi történt? – dadogtam, s érzem, ahogy az előbbi nyert bátorságom elpárolog testemből.

- Elment az áram! – hallottam Niall hangját.

- Csak nem fél valaki a sötétben? – kuncogott Harry. – Én megvédelek! – váltott komoly hangnembe. – Áu! Basszus! Ez ki volt?!

- Micsoda? – hallottam meg Zayn nyugodt hangját.

- Valaki belém rúgott! – mondta morcosan.

- Én nem tudom miről beszélsz! – folytatta Zayn, normális hangnemben.

- Ja, még hogy nem tudod! Figyu Zayn, tudom, hogy lestoppoltad Timit, de azért ő is hagy döntsön! – mondta Harry.

Mi van? Mi az, hogy lestoppolt? Úristen! Kinyújtottam a kezeim, s tapogatózni kezdtem a sötétben. S hirtelen megéreztem egy puha valamit. Nyomkodni kezdtem azt a valamit, mert bármennyire volt kemény, mégis puha. Ekkor előtört egy nevetés valaki torkából.

- Kitapogattad már magad? – kérdezte az illető, s rögvest felismertem, hogy Zayn az. Egyből elrántottam a kezem, arcom cékla színű lett, bár ezt szerencsére senki nem látta.

- Oh. Bocsánat! – dadogtam, mint egy hülye gyerek.

- Semmi gond! – nevetett csábosan.

S ekkor, valaki magához rántott, és ajkaimra tapadt. Nem tudom, hogy ki az. Próbálom eltaszítani magamtól, de mind hiába, túl szorosan tart.

- Ez már nagyon hiányzott! – suttogta Roni a fülembe, mikor elváltunk és tudom, hogy ott van az önelégült mosoly az arcán. Nem válaszoltam rá, mert nem akartam, hogy bárki is meghallja és kérdezősködni kezdjen. Nem akarom, hogy kiderüljön, mi történt pár évvel ezelőtt.

- Haza akarok menni! – szólaltam meg, de nem tudom, hogy kik vannak most velem.

- Elkell, hogy szomorítsalak, ugyanis az összes ajtó árammal működik, szóval beragadtunk! – világosított fel Liam.

- Hogy mi van?! – akadtam ki. Össze vagyok zárva velük! Nem tudom eldönteni, hogy ez most kedvező e számomra vagy sem.

- Ja! Megyek is keresek zseblámpát! – mondta Liam.

- Csatlakozok! – szólalt meg Niall és Louis.

Én is segíteni akartam, de valaki megragadott a kezemnél és elhúzott. Egy ajtó nyitódás, és minden csendesebb lett.

- Hahó? – kérdeztem, hangom meg-meg remegett.

- Nyugi, csak én vagyok! – mondta Zayn.

- Hol vagyunk? – kérdeztem hatalmas mosollyal az arcomon, de ezt ő nem láthatta.

- A szertárban! – röhögött, majd hirtelen fénybe borult a kis szoba. – Mire jó a telefon!

Letette a kis elektronikai kütyüt az egyik polcra, majd rám nézett.

- És, miért jöttünk ide? – kérdeztem, összevont szemöldökkel.

- Ezért! -  mondta, majd megcsókolt. Rögtön visszacsókoltam. Hosszas csókcsatát vívtunk egymással. Mikor elváltunk egymástól mélyen belenézett szemeimbe és rám mosolygott. – Én azt hiszem kedvellek! – mondta, majd betűrt egy hajtincset a fülem mögé.

- Én is kedvellek téged! – mosolyogtam, majd még egy csókot leheltem ajkaira. Kiléptünk a kis szertárból. Legnagyobb meglepetésünkre világos volt. Biztos visszajött az áram. Normális helyzetben örülnék, ha visszajönne az áram, de így, most, ebben a helyzetben nem! Most elválnak útjaink és én többet nem látom őket!

- Mi a baj? – tornyosult felém Zayn.

- Semmi! – mosolyogtam elég hamisan.

- Ezt nem veszem be! Szóval mi a baj? – megsimogatta az arcom, amitől felállt a szőr a hátamon.

- Hogy nem foglak téged látni többet! – csordult ki egy könny a szememből.

- Mi? – kérdezte. – A barátnőm minden nap látni fog! – mosolyodott el. – Ha nem bánod?

- Még, hogy bánom-e? – vihogtam.

Odahajolt hozzám, s egy hosszú, szenvedélyes csókot nyomott számra. Annyira romantikus volt az egész! Remélem örökké együtt maradunk és soha semmi nem fog minket elválasztani!