21.rész

Sziasztok!!! :) Remélem halálra izgultátok magatokat!! :D Tudom, szadista vagyok, de ez még semmi!! ;) Előre is bocsánat a helyesírási hibákért, de telefonról elég nehéz. :P És ez msot elég rövid lett, de annál több izgalom van benne. És ehhez nagyon ajánlom a Pearl Harbor - Tennessee című dalt  hallgatni!!  Viszont sajnálom, hogy nem írtok komit, mert ezek szerint nem tetszik a blogom! :( És nem voltam a héten suliba, mivel beteg lettem,így volt időm írni, és már a második évadot fejezem be! Mit ne mondjak, hát az sem lesz uncsi!! :D De! Egy rossz hírrel is szolgálok! Nem biztos, hogy elfogjátok tudni olvasni a második évadot, mert a komi hiányok miatt, erősen gondolkodok a szüneten... :( Bocsánatot kérek attól a három embertől akikről tudom, hogy olvassák, de drasztikusan kell eljárnom. Nem biztos még, hogy szünet alá kerül a blog, majd kiderül. Csak bíztassatok!! Na de nem is húzom a szót, itt van a 21. rész. Remélem tetszeni fog és szerintem utálni fogtok a vége miatt, vagy igazából az egész miatt, de amit mindig mondani szoktam kell a dráma!!! Ja és ugye nem felejtettétek el Jamiet?? Harry volt barátnőjét, akit megütött? ;). Puszi Lulu <3

21.rész

* Harry szemszöge *

A lábaim megmerevedtek, nem fért a fejembe, hogy mi történt. Megpróbáltam megcsípni magam, de hiába. Ez nem álom. A négy fiú odarohantak Clairehez. Én nem bírtam megmozdulni, lefagytam. Szakadozottan vettem a levgőt, a csomó a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lett. A könnyeim leállíthatatlanul potyogtak a szemeimből. A mellkasom ketté akart szakadni. Sikerült magamhoz térnem és én is rögvest odarohantam. Arrébb taszítottam mindenkit, majd erőtlenül rogytam le Clairehez. Karjaim közé vettem Őt. Mozdulatlanul fekszik előttem, szemei lehunyva, mintha aludna.
- Claire! - bőgtem, s olyan szorosan fogtam magamhoz, mintha bármelyik pillanatban itt hagyna, és sajnos ez jelen helyzetben valamilyen módon igaz is, de erre még csak gondolni sem akarok! - Kérlek! Kelj fel! - dülüngéltem vele jobbra-balra, de Ő meg sem mozdult. - Hívjatok már egy mentőt! - ordítottam teli torokból.
- Már úton van! - mondta Liam, letéve a telefont, majd becsúsztatta zsebébe.
Az emberek bámészkodva gyűltek körénk. Mégis mi bajuk van? Valakinek épp most hullik szét az élete, de ezek csak néznek. Mintha csak egy tv-be illő szappanoperát látnának! De persze, nem nekik fekszik az életük szerelme a karjaikban élet és halál között! Már lassacskán ott tartottam, hogy most azonnal véget vetek ennek az egésznek és elküldöm őket a francba, hogy ne nézzenek, de ekkor meghalottuk a fülsüketítő szirénát, de nekem ez mosz zene volt füleimnek. A mentősök odarohantak, nem törődve semmivel és senkivel, löktek félre mindenkit. Odaértek hozzánk, s mit sem törődve rántották el Clairet tőlem. Lefektették a földre óvatosan, s ekkor két ujját a nyakára tette, hogy megnézhesse a pulzusát. Felálltam és hátrálni kezdtem, mikor észrevettem, hogy szerelmem mellkasa nem mozog. Nem. Nem lehet, hogy Ő... A mentősők össze néztek, majd szétvágták Claire pólóját, s elővettek egy defibrillátort. Más esetben biztos, hogy még a szart is kiverném belőlük, amiért levették a pólót róla, és úgy látják Őt, ahogy még senki. S csak az járt az eszembe, hogy csakis nekem szabadna látnom Őt így, senki másnak. De most túl kell tennem magam, mert csak ez mentheti meg! Ahogy a szerkentyű feltöltött, vagy nem tudom mit csinált Claire mellkasára rakták és hirtelen felemelkedett a földről a háta, majd vissza esett. Még háromszor próbálkoztak, de Claire nem lélegzett még mindig. Nem hallhat meg! Nem így és nem most! A két mentős megrázta a fejét, majd sóhajtottak egyet és elléptek Tőle.
- Gyerünk! Próbálják újra! - förmedtem rájuk.
- Sajnáljuk! - mondta az egyik.
- Ne sajnáljanak semmit! - mondtam, mert nincs vége! Nem adom fel. Ismét lerogytam mellé, majd ujjaimat összefűztem, mellkasára raktam, s lélegeztetni kezdtem. Ajkaink egymáshoz érésekkor megborzongtam. - 1, 2, 3. Gyerünk! Lélegezz! - mormoltam magamban hatodjára. - Gyerünk! Nem hagyhatsz itt! Megértetted?! - mondtam, s ekkor Claire mellkasa megemelkedett, majd süllyedt és megint emelkedett. Sikerült! El sem hizem! - Sikerült! Lélegzik! - üvöltöttem egy mosollyal az arcomon.
A mentősök visszarohantak, majd berakták Clairet a mentőbe. Én szálltam be mellé csak. Szorosan kezeim közé vettem az ő hideg és kicsi kezét. Miattam van itt! Én tehetek arról, hogy elütötték! Mit meg nem adnék azért, hogy most rám mosolyogjon és a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz!

*****

Órák teltek el. Clairet azonnal bevitték a műtőbe. Liam és Zayn fel-le járkáltak a folyosón, ujjaikat tördelve, Louis mellettem ül és próbál nyugtati. Persze sikertelenül. Niall velem szemben ül, fejét a kezeibe temette és szipog. Én...én pedig némán ülök, kezeim erőtlenül fekszenek az ölemben, fejemet a hideg és rücskös falnak döntöttem, szemeimet lehunytam, meggátolva, hogy könnyeket ejtsek, de hiába, mert érzem, ahogy a meleg, sós, kövér csepp legördül arcomon. Gyorsan letöröltem, de az nyomot hagyott, mintha mindig is ott lett volna, fölöslegesen törlöm le, mert egymást követik az újabb és újabb könnyek. A szívem kétszer olyan gyorsabban kezdett el verni, mikor felénk közelített az orvos.
- Önök a hozzátartozóji Ms. Hopenak? - tette fel a kérdést az orvos, de nem tudtam kinyögni semmit, mert az orvos arcát figyeltem, hátha ki tudok olvasni belőle valamit. De semmi.
- Igen! - segített ki Zayn, amiért egy hálás pillantást nyújtottam neki, de ő csak megrázta a fejét, egy nagyon halovány mosoly kíséretében. - Dr. Úr, hogy van?
- Stabilizáltuk az állapotát. Sikeres volt a műtét, de.. - kezdte mondani, de ekkor megszólalt a csipogója, ránézett, majd visszamélyesztette köpenyének zsebébe. - Elnézést, sürgős eset! Ms. Hope állapotáról, majd az egyik kollégám felvilágosítja Önöket. Nyugodtan bemehetnek hozzá! - majd elrohant, gondolom egy újabb életet megmenteni.
Elindultunk a kórterem felé, emelyet mutatott az orvos. Nem tudom, hogy mi vár még rám. Igaz, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hisz Claire él! Viszont ott van az a roppant nyugtalanító de szócska! Miért mondta ezt az orvos? Van valami Clairrel. Gondolataim eltörpültek, amint megláttam Őt, a fertőtlenítő szagtól bűzlő teremben, az ágyon feküdve. Teste nem a jól megszokott árnyalatban tündökölt, piros pozsgás arca sem úgy festett. Élettelenül, mozdulatlanul feküdt hófehéren az ágyon. Telt ajkai kissé szét nyíltak, szemei lehunyva, kezei gyengén pihentek mellette. S mégjobban nyugtalanított a sok gép amelyre rá van kötve. Az öt gép közül hármat ismertem fel. Az egyik a szívműködését és a pulzusát nézi, a másik az infúzió vagy mi, és a harmadik, egy lélegeztetőgép. De miért van lélegeztetőgépre kapcsolva? Kérlek ne! Csak ne az amire gondolok! A szívem szakad meg Őt így látnom! Bárcsak én lennék most itt , bárcsak engem ütött volna el! Kerüljön a kezeim közé, aki ezt tette vele, megfolytom! Ugyanis az elkövetőnek nem volt mersze válalni a következményeket, így elhajtott. S most is azt hibáztatom, aki elütötte, pedig pontosan jól tudom, hogy mindenről én tehetek! Istenem, legszívesebben behúznék magamnak egyet! Erőt vettem magamon és leültem az ágya melletti székre, majd nagy mancsaim közé vettem az ő törékeny, apró kezeit. Mindig is féltem, hogy ha szorosabban fogom, még a végén eltöröm a kezét. Nos most még jobban féltem. Úgy bánok Vele, mintha csak egy porcelán baba lenne.
- Annyira békés! - mondtam halkan, inkább magamnak, de mindenki hallotta. És tényleg nagyon békés, mintha csak aludna. De minden gondolat és szó megakadt bennem, mikor belépett egy személy az ajtón. Egy személy akiről azt gondoltam, hogy soha többet nem kell látnom! Jamie.
- Jó napot! Én Dr. Jamie Oliver vagyok! Ms. Hope orvosa. - s az eddig kórlapot bújó Jamie, felnézett a lapok mögül és rám nézett. Tátva maradt a szája. - Harry?
Láthatólag ő ugyanolyan sokkba került mint én. A szám kiszáradt, s gyorsan elengedtem Claire kezét, nehogy erősebben szorítsam meg.
- Szia Jamie! - találtam meg a hangom, s irtózatosan büszke vagyok magamra, amiért sikerült közömbösnek maradnom, bár egy csöppnyi harag felfedezhető lehetett a hangnememben, de ez így pont jó. Aztán eszembe jutott, hogy miért is vagyunk itt. - Claire, hogy van? - néztem az említettre, majd vissza Jamiere.
- Ohh. Öhm. - kezdte, de nem tetszett se a hangnem se az arckifejezése. - Nos Ms. Hope. Hogy is mondjam. - vakarta meg tarkóját, bennem meg kezdett felmenno a pumpa. - Ms. Hope kómába esett. Nagyon sajnálom.
Nem fogtam fel mot mondott. Kóma? De a kóma nem olyan rossz ugye? Abból felkel az ember és újra a régi ugye? Ugye?
- És mit lehet tenni érte? - nyeltem nagyot. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettő.
- Imátkozni. - felelte Jamie, s együttérzés némi szikráját véltem felfedezni hangjában. - Nem lehet tudni, hogy fel kel-e még. Sajnálom, mi mindent megtettünk!
Kész. Ennyi volt! Idáig bírtam tartani magam! Most akkor ez azt jelenti, hogy nem biztos, hogy túl éli? A szívemet mintha ezernyi erővel facsarnák. Nagyokat lélegeztem. Úgy éreztem, hogy bármelyik pilanatban összeeshetek! Jamie beharapa alsó ajkát, mire nekem rögrö beindult a fantáziám... Mi?! Nem! Miről beszélek? Jamie a múlt!
- Harry, ő a barátnőd? - kérdezte halkan és félénken.
Fogalmam sincs, mi üthetett belém, de ezt mindtam:
- Csak barátok vagyunk! - mondtam a szemeibe nézve. Elmosolyodott, majd kiment. Cisszafordultam és a négy jó barátom a fejét rázta. Remek, majd megint tartanak egy, egy órás beszédet arról, hogy ennek rossz vége lesz, de jelen helyzet miatt megkímélnek tőle. Pedig felesleges az egész! Rég elfelejtettem Jamiet! Vagy még sem? Félek! Rettentően félek! Sikerült két év alatt az érzéseimet bepalackolni, de mikor megpillantottam Jamiet, mintha ez a palack széttört volna. De én Clairet szeretem! Istenkém mi jöhet még ez után?

Most tuti utáltok! :D És milyen volt a zenével olvasni, mert ha jó akkor máskor is keresek hozzá illő zenét! : ) Ha lesz persze még rész. Na de a lényeg, hogy szombatig eldöntöm, hogy szünet alá kerül e a blog vagy sem. Ha nem akkor ugyan úgy egy résszel jelentkezem, de ahoz komizzatok!! Puszo! : ) <3